Sebestyén Márta & Muzsikás: Nem úgy van most, mint volt régen

Egész nap ezt a dalt dúdoltam magamban, aminek csak arra volt jó, hogy most már táncolhatnékom is van. Látni, hogy hetek óta nem voltam táncházban...

Újrahasznosított menyasszonyi ruhák

A kolléganőm férjhez megy, így sejthetitek, hogy manapság mi a napi témánk. Vele keresgéltünk az interneten ruhákat, amikor ezekre a csodaszép menyasszonyi ruhákra bukkantam. Csodaszép és újrahasznosított ruhákra. Ugyanis egy részük régi függönyökből, csipkékből, kombinékból, divatjamúlt menyasszonyi ruhából készült! Katie Jean, a készítőjük, fogta az ollóját, egyenletes csíkokra vágta a nemes anyagokat, majd sok-sok fodort varrva a kombinékra máris egy új ruhát kreált. Mert nem kell feltétlenül tejszínhabos máglyarakásnak kinézni mondjuk 200E Ft-ért, hogy éteri szépségű tündérlányként vonulhassunk az oltár elé...

Hímzett szembonbonok

Szokás szerint valami egészen mást kerestem a Vaterán, de valahogy mindig a szemem elé akad egy-egy hímzett ruhadarab, amit kár lenne szó nélkül hagyni. Szépségüket mindenki értékelheti saját szájíze szerint, számomra mindenképpen izgalmasak.

 

Az első páciens egy 1970-es évek környékéről származó, gyöngyökkel gazdagon hímzett menyasszonyi ruha, amely fehér szintetikus textilből készült. Sajnos nem tudom, hogy Magyarországon hogyan hívták ezt a műanyag rémséget, de nálunk, Párkány környékén, csak "diolen anyagként" futott. Már kisgyerekként is ódzkodtam ettől az anyagtól, ennek ellenére simán dugnám be ezt a ruhát az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe, a múltkor már beposztolt menyasszonyi ruhával egyetemben, hiszen tökéletes mintapéldányai annak, hogyan próbálták vegyíteni a modern textileket és szabásvonalakat a népi motívumokkal.

 

Bár a kabátka decens szabása tőlem fényévekre van, de a ragyogó színekkel hímzett matyó motívumok láttán akaratlanul is felcsillant a szemem.

 

A végére maradt a legizgalmasabb csemege. Hogy miért a legizgalmasabb? Mert a blúzon kunhímzés (vagy kunsági hímzés) látható. Egyrészt szemlélteti, hogy piciny hazánkban nem csak a matyó és kalocsai hímzés létezett/létezik, másrészt a kunhímzéssel készült párnavégek a fennmaradt hímzéseink egyik legkorábbi emlékei. És tökéletesen alkalmazhatók akár ruhadarabokra is.

Álomcsapda...

Miközben a csipketerítők újrahasznosítására kerestem ötleteket, ezekre a furcsa, csipketerítőből készült álomfogókra bukkantam. Sajnos, tipikus példája annak, hogyan lehet kommersz ajándéktárggyá silányítani egy nép hiedelemvilágához kapcsolódó eszközét. Manapság már bármelyik kínai boltokban is beszerezhető ez az észak-amerikai indián kultúrából származó tárgy, ami álomcsapdaként (ojibwe nyelven: asabikeshiinh vagy bawaajige nagwaagan) is ismert. Amerikában hobbizgató tinik is futószalagon gyártják, miközben valószínűleg sejtelmük sincs arról, hogy az álomfogó hagyománya az Ojibwa (Oibway, Odzsibva, Chippewa) törzsből származik, később a cseroki és a kajova törzs, majd az 1970-es évek pánindián mozgalma során az amerikai őslakosok többi népcsoportja is elkezdte másolni ezt a szokást.

A hagyomány szerint egy kisebb kör vagy könnycsepp alakú, vörös fűzfaágból készült keret körül állati ínból vagy vékony fonalból hálót készítették. Az álomfogót a kisgyereket bölcsője fölé hajlított faágra akasztották, hogy megvédjék a kisgyereket a rémálmoktól. Az indián hiedelmek szerint a háló átengedi a szép álmokat, a rossz álmok viszont csapdába esnek a hálóban.

És aztán jönnek a kislányok a csipketerítővel, csipkeszalagokkal és a boltban vásárolható tollakkal. Csóri indián varázslóknak meg ezektől lesznek rémálmaik.Végül is csak kisajátították a kultúrájukat...

 Képek forrása: Free People

Saját karácsonyi díszek földimogyoróból

Tudom, már régen elmúlt a karácsony, de megígértem néhány barátomnak, hogy megmutatom azokat a karácsonyi díszeket, melyeket december 24-én kreáltunk nagy hirtelen a párommal. Miért nagy hirtelen? Mert nem volt otthon semmilyen díszünk. Tudom, furcsán hangzik, de az elmúlt évek során úgy alakítottuk a karácsonyainkat, hogy a saját lakásunkban nem is ünnepelünk, inkább az egész ünnepeket a családjaink között zarándokolva töltjük. Viszont tavaly elhatároztam, hogy ha fát nem is állítunk, de legalább szerzek néhány fenyőágat vázába. Ez olyan jól sikerült, hogy az egyik fenyőfa-árus nekem ajándékozott egy gyönyörű normannfenyő-ágat. Ekkor szembesültem a díszítés problémájával. Oké, hogy van "fa", de mit rakjak rá? Pont a konyhában matattam, amikor megakadt a szemem a földimogyoróval teli tálon. Ez az! Nem sokkal korábban posztoltam be egy bejegyzést földimogyoróból készített díszekről, így már tudtam, mi fog lógni a fán!

Először kiválogattam néhány sérülésmentes, formás mogyorót. Ez a része könnyen ment, a "selejtes" terméseket gondosan eltüntettem a hasamban. A kifestés része már nem annyira, lévén nem volt otthon sem festék, sem vatta a szakállhoz. Hiába gondoltam vágyakozva a szüleimnél lévő festékeimre, ott és akkor kellett megoldanom ezt a hatalmas problémát. Egyszer csak bevillantak a néhány nappal korábban számba vett, lassan lejáró szavatosságú sminkjeim. Ravasz mosoly terült el az arcomon. Jó lesz ide egy kis vörös körömlakk meg fekete szemhéjtus!

A szakállka megoldásához egy sminklemosó vattát akartam leamortizálni, de eszembe jutott, hogy a múltkori babarestauráláskor használt vattaszerű töltőanyag, ezért úgy döntöttem, tökéletes göndörkés szőrzet lesz belőle.

Elsőre két télapó készült el. Aztán ahogy nézegettem a göndörített vattát, kitaláltam, hogy akár gyárthatnék angyalt is. Elő is szedtem néhány csipkeszalag-maradványt. Sőt, bárányt is! Ezzel természetesen újabb akadállyal szembesültem. Pontosabban a vadonatúj ragasztópisztolyommal. Na meg saját magammal. Ugyanis azt gondoltam, hogy egy egyszerű, olcsó ragasztópisztoly bőven elég lesz nekem arra az évi 1-2 alkalomra, amikor kell. Mint kiderült, ennél sajnos sokkal magasabbak az elvárásaim. Konkrétan az, hogy működjön. Sajnos, a pisztoly szerény képességei nem tették lehetővé, hogy felolvassza tisztességesen a ragasztórudat, ill. ez az olvadt izét adagolni is lehessen. Na nem baj, a konyhai mindenes fiókban van pillanatragasztó is. Van hát! Csak éppen beszáradva. 

Az elkeseredésemmel azonos mértékben erősödött bennem a dac is. Nekem angyal és bárány kell! Hiszen olyan kis csókos ajkakat festettem a körömlakk-ecsettel az angyaloknak! Azért valljuk be, nem kis mutatvány egy ilyen szerszámmal! A vigyorgó bárányomról nem is beszélve! Aki lábak nélkül úgy nézett ki, mint egy albínó sündisznó, legalábbis a párom szerint.

Végül ő volt az, aki a helyzetet és díszeket megmentette. Szíve úrhölgyéért csatára indult a ragasztó-sárkánnyal, melyet egy Technokol-karddal győzött le a dolgozószoba-rengetegben. Minden jó, ha a vége jó. Életre keltek a mogyorólényeim, és boldogan akasztgattam őket az ágakra. Elkészült az első karácsonyfánk!

Polcszökevény csipkék

Anno, kamaszként, nem igazán voltak szívem csücskei a csipketerítők. Édesanyám és nagymamám ontották őket, ebből kifolyólag a lakásunk minden szabad pontján díszelgett egy-egy horgolt terítő. Kifehérítve, gombostűkkel formára keményítve, ahogy kell. Mondanom sem kell, nem a horgolt mivoltukkal volt a bajom, hanem azzal, hogy nekem kellett alattuk port törölnöm. És ezek a kis textilcsodák lényegesen bonyolították ezt az általam nem túlságosan szeretett műveletet. Ma is úgy néz ki a korábban nem túl felhőtlen viszonyunk, hogy mint esztétikai látvány tetszik, tudom értékelni a belefektetett munkát, de még mindig nem szeretném a polcainkat horgolt csipkékkel borítani. Viszont még mindig szeretem, ha egy szép dolognak hasznos oldala is van. Így kezdem keresgélni olyan alkotókat, akik újrahasznosították a csipketerítőket. Az alábbi két alkotó ruhadarabok díszítésére alkalmazta ezeket a szépséges porfogókat. Na ugye, hogy így is lehet!

Pretty Lily

waywardthreads

Pretty Lily

waywardthreads

Újévi köszöntő

„Itt van hát az újév, kirúgta a régit, kurjantva köszöntöm mindkettőnek végit. A múltat ne bánjuk, hadd vigye a kánya, se szögény, se gazdag vissza ne kívánja. Szűk volt gabonában, kevés lött a bora, apró- és nagy marha nem volt benn’ szapora. Így oszt szűken hagyta ránk a fődi kincsöt, végrehajtó nyomta végin a kilincsöt. Mégis kulacsomban lötyög egy kis lőre, hogy ráköszöntsem az újesztendőre. Hazánknak kívánom szenvedése végit, áldja mög az isten mindön rangú népit. A kormánynak adjon élös bölcsességöt, szegény országunknak munkát, csöndességöt. Fehér könyér mellé pirosra sült kappant, férjhöz meendöknek meleg pöhöly paplant. Végül magamat is rátöszöm a rímre, falum Kunszentmiklós, nevem Illyés Imre. Most pedig kulacsom, zárjuk a köszöntőt, adjon az úristen boldog újesztendőt!”
  
llyés Imre, parasztgazda, 1932. december
Magyar Világhíradó